Ha úgy tetszik, kosztümös kalandregény. Nem hinném, hogy a műfaj mai művelői között akadna olyan szerző, aki csak töredékével rendelkezik azoknak az ismereteknek, melyeket Jókai türelmesen beépített regényeibe. Igaz ezek a 19. századi korrekt ismeretek mára néha már megdohosodtak, s egyáltalán nem tűnnek már korrekteknek. A történet a rózsaszín lányregény és a realista kórházregény között pulzál, az utóbbi túlsúlyával. A szerelmi szál olyan illedelmes, hogy pornón nevelkedett utódaink talán már értelmezni sem tudják. A kórházregény rész kissé egyhangúan a műtőre koncentrál, ahol olykor a janicsárok, máskor meg az ellenfeleik kísérleteznek a krónikus szikehiány miatt új sebészeti eszközök – handzsár, pallos, stb. – alkalmazásával a korabeli Padisah SZTK által kizárólagosan finanszírozott fejamputáció során. Ma már lehetetlen kideríteni, hogy rosszindulatú pletyka, vagy valós események állnak e annak a legendának a hátterében, hogy ezeket a műtéteket az örök, megbonthatatlan török-magyar barátság jegyében még ma is az ősi magyar módszer jegyében, érzéstelenítés nélkül vé I>!
A szégyen nem engedé neki, hogy megszabadítsa magát. Inkább ott maradt a börtönben. Halil fuldokolva a fájdalomtól emelé őt karjaira. A nő nem szólt, és nem nézett rá, csak arcát férje keblébe rejté, és zokogott. – Ne sírj, ne sírj – hörgé Halil. – Akik meggyaláztak téged, porba fognak csúszni előtted még ma, esküszöm Allahra! És akik játszottak a te szíveddel, játszani fogsz te az ő fejeikkel, és az a gőgös szultána, aki kezét éreztette veled, csókolni fogja a te kezeidet! Ezt én mondom, Patrona Halil, kinek neve legyen megátkozott minden müzülmán előtt, ha valaha hazudott! Azzal kivivé ölében nejét a néptömeg közé, s ott felmutatva e halvány, megtört alakot, szólt: – Ime, müzülmánok, ez az én nőm. Kit elraboltak tőlem menyasszony éjjelén, s kit itt kell most megtalálnom a förtelem és átok tanyájába zárva! Szóljon közületek, aki férj: kegyelmezne-e annak, aki így bánna nejével? … – Halál fejére! – ordítá a bőszült tömeg, s perc múlva tovább ömölve, mint a gátját szakasztott vízár, egy palota elé jutott.
Megismeré a helyet. Egy tócsa vér, ami az óriás fejéből kifolyt, most is ott látszott az utca közepén, s a mellette levő ház falára volt írva mindkettőjük neve; hihetőleg mikor felocsúdott a jancsár, saját vérébe mártott ujjával írta fel azt a falra emlékezetnek okáért, Halil Patrona nevét alól, Halil Pelivánét felül. – Ez így nem jól van – mondá magában Halil –, te voltál alul, nem én. – S kapván egy veres tégladarabot, felül írta vele a nevét. Késő estig lótott-futott, nem találta Janakit sehol, s úgy telezavarta a fejét mindenféle gondolattal, hogy mikor estefelé az Etmeidánon halat vásárolt, egy cseppet sem csodálkozott volna rajta, ha azt hallja, hogy minden pontyot ezer piaszterért adnak. Átlátta, hogy csakugyan meg kell tartania a pénzt. És amiatt egész éjjel nem tudott aludni. Másnap ismét kiballagva a bazárra, újra azon ház előtt ment el, ahova tegnap a nevét fölírta. Íme, Peliván neve megint az övé tetejébe volt írva. – Már ezen segíteni kell – monda Halil, s odaírva egy teherhordót, annak a hátára felállt, s legeslegfelül az eresz alá írta a maga nevét, ahova azután Peliváné nem férhetett; s már ebből is látszik, hogy Halil Patronában van valami titkos ösztön, hogy ő nem szeret alul állani, nem szeret magánál magasabb embereket ismerni, s amint végigmegy az épülőfélben levő Csiragán palota előtt és találkozik a padisáhval, s amint III.
– Az enyim meg Halil Patrona. A janicsár egészen fel volt bőszülve az ellenzés miatt. – Te féreg, te pokrócon ülő szatócs, te madzagkereskedő! Ha el nem bocsátasz rögtön, elvagdalom kezedet, lábadat, orrodat és füledet, úgy akasztalak fel. – Én pedig, ha el nem bocsátod vendégemet, úgy ütlek főbe ezzel a bottal, hogy itt fekszel le. – Engemet? Te? Bottal? Engemet, Halil Pelivánt valaki bottal meg mer ütni? Ide üss, te kutya, te tisztátalan állat, te müzülmánok söpredéke, ide üss, ha mondom! S mutogatta dacos képpel felhányt fejét, hogy oda üssön, ha van bátorsága. Halil Patronának pedig volt bátorsága, s a kezében levő ólmos bottal olyat sújtott a janicsár fejére, hogy annak arcát elborította a vér. Peliván elordítá magát az ütésre, s megrázva véres homlokát, mint a rosszul talált medve rohant Patronára, s miután még egypár ütést karjaira és vállára kiállott, miközben még a handzsárt is kiejté kezéből, megragadá ellenfelét rettentő karjaival, s feldobta a levegőbe, s azután magához szorítá, olyan öleléssel, mint a boa constrictor.
Összefoglaló Halil Patrona a XVIII. század első felének nevezetes török történelmi alakja volt, aki személyes adottságai és az események összejátszása révén a hatalmas felkelés népvezére lett, s aki reformtervével akarta megújítani Törökországot. Ezt a történelmi eseményt dolgozta föl és tarkította török és általában mohamedán szokások, mesemozzanatok felhasználásával Jókai.